A megemlékezők az ünnepi szentmisét követően hallhatták a lantmûvész ’48-as dal nótákból, verbunkosokból álló, lanttal és tekerőlanttal kísért mûsorát, valamint Kurucz Ádám versmondó Petőfi- és Ady-verseket tolmácsoló előadását.

Nemzeti ünnepünkről Papp Gábor polgármester emlékezett meg.

• Ezt a napot, március 15-ét nem lehet nem szeretni. Ebben a napban benne van a lüktetés, az újjáéledés. A fiatalság, az ujjongás, a robbanékonyság, a valódi szabadság, a felszabadultság érzése. Még legkisebbjeink is boldogan lobogtatják a nemzeti zászlócskáikat, büszkén viselik a kokárdát kabátkájukon. Ha nem is tudva tudják, de szívükkel érzik és átérzik ennek a napnak a felemelő hangulatát, s örömmel vallják már ők is magukénak ezt az ünnepet – utalt a polgármester arra, hogy az ünnep előestéjén az ovisok is elhozták a hévízi ’48-as emlékmûhöz nemzetiszín zászlóikat, énekeltek, szavaltak az ünnep tiszteletére

A polgármester kiemelte: alig akad olyan település, mely ne birtokolna a forradalomhoz, a szabadságharchoz kötődő emlékeket, ne büszkélkedhetne ’48-as hősökkel.  Mint mondta: Hévíz Gyulai Gaál Miklós alezredes emlékét őrzi, aki részt vett a Jelaèiæ elleni hadmûveletekben. Az ország több pontján ő irányította az erődítési munkálatokat, a szabadságharc leverése után pedig rabkórházban halt meg. Kiemelte a szomszédos településen iskola névadójaként is ismert Asbóth Sándort, aki szintén a zalai hősök büszke táborát gyarapítja ma is; a szabadságharc idején a kápolnai és a nagysallói ütközetben vett részt, Kossuthot követve emigrált, s Amerikában halt meg, hősként tisztelve.

• Tudjuk jól: a forradalom, a szabadságharc résztvevői egymással sokszor szöges ellentétet valló államférfiak, politikusok voltak, gondoljunk csak Kossuth és Széchenyi legendás ellentétére. Az egyszerû emberek, a mindennapi forradalmárok is másként gondolkodtak az életükről, a vallásról, a nemzetiségekről. Egyet azonban mindenki határozottan tudott 1848. március 15-én. Azt, hogy most jött el az idő, hogy tenni kell, hogy együtt kell cselekedni, határozottan, nemzetünkért, identitásunkért, szabadságjogainkért. Valahogy ezt kellene tőlük megtanulnunk ma is. Azt, hogy bár nézeteink különbözőek, hogy vitáink vannak és lehetnek, de a célunk egy kell, hogy legyen. Egyként kell esküdnünk, ahogyan esküdtek 167 évvel ezelőtt, azon az esős márciusi napon elődeink.

Zárásként Jókai Anna beszédéből idézett: Ha arra gondolunk, hogy ma mire kellene esküdnünk, ez valahogy így szólna: segíteni és gyámolítani fogjuk az elesetteket és a szegényeket, esküszünk, esküszünk, amíg élünk, így teszünk. Az áradó gyûlölettel szemben a bátorságunkat, az elszántságunkat és a határozottságunkat mutatjuk oda. Ezt az erőt használjuk, esküszünk, esküszünk, amíg élünk, így teszünk. Vigyázzunk erre a gyönyörû magyar nyelvre és mindazokra, akik ezen az áldott nyelven beszélnek. Esküszünk, esküszünk, hogy amíg élnünk, így teszünk. Megőrizzük emberi, nemzeti értékeinket és az utódainknak örökül hagyjuk. Esküszünk, esküszünk, hogy amíg élünk, így teszünk. Az ég minket úgy segéljen, ahogy mi segítünk erre a jobb sorsra érdemes hazai földért küzdeni. Esküszünk, esküszünk, esküszünk, hogy amíg élünk, így teszünk.

A városi megemlékezés koszorúzással zárult, a képviselő-testület tagjai helyezték el a tisztelet virágait a Kossuth utcai emlékmû lábánál.