A Városháza dísztermében egybegyûltek előtt Papp Gábor, Hévíz város polgármester mondott beszédet, melyet az Illyés-iskola diákjainak színvonalas mûsora követett.
A polgármester beszédét az alábbiakban közöljük:
Tisztelt Emlékezők!
1848/49, a forradalom és az azt követő szabadságharc kiemelkedő eseményei mindannyiunk számára ismertek. Még a legkisebbek is hallottak már minden bizonnyal a kor dicső tetteiről, a csodás 48-as márciusi napokról, az ezeket követő osztrák, majd orosz támadásokról, a hazánkat, szabadságunkat védeni kész honvédekről, hadvezérekről.
És ki ne hallott volna már a szabadságharc leverését követő iszonyú, véres megtorlásokról?
Amikor a Görgei Artúr honvédtábornok vezette feldunai hadtest Paszkievics főherceg, az orosz erők főparancsnoka előtt letette a fegyvert Világosnál 1849. augusztus 13-án, Ferenc József az alábbi utasítást adta Haynau táborszernagy számára: „a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”
És sok fej hullott. Az első fejek Aradon, az aradi várbörtön udvarán hullottak le. Tizenhárom hadvezér szenvedett vértanúhalált 1849. október 6-án. Rájuk emlékezünk ma, előttük tisztelgünk, és mindazon katonák előtt, akik voltak elég bátrak küzdeni az önkény, az eltiprás, a magyar nemzet elnyomása ellen, és voltak elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzenek a halállal is.
1849. október 6-án Haynau rendelkezése nyomán – hajnali fél hatkor – a négy golyó általi halálra ítélt tisztet – Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet – végezték ki először. Utánuk következtek a kötélre szánt tábornokok. A sort hat órakor Poeltenberg Ernő nyitotta meg, őt pedig Török Ignác, Láhner György, Kneziæ Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, majd Damjanich János követte. Utolsóként Vécsey Károly grófra került a sor. Ugyanezen a napon végezték ki a pesti Újépület udvarán Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány elnökét.
Aradi vértanúként a köztudat 13 főtisztet tart számon, de valójában többen voltak. 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további honvédtiszteteket végeztek ki. 1849. augusztus 22-én, Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát. Őt nevezhetjük az első aradi vértanúnak. A 13 tábornok kivégzését követően pedig, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát ítélték halálra és végezték ki, ő a 15. aradi vértanúnk.
Tisztelt megemlékezők!
Az Aradon kivégzettek előtt ma már minden évben emléknappal tiszteleghetünk, az iskolákban tanítják a tábornokok nevét, életútjukról a diákok előadásokat tarthatnak, vállalhatnak, de nem mindig volt ez így.
1867-ig, a kiegyezés évéig tilos volt mg a nevüket is kiejteni, megemlékezni róluk csak titokban lehetett.
Szájhagyomány útján, versekben, népdalokban, rejtett utalásokkal terjedt a vértanúk története, pásztorbotok titokzatos faragásai őrizték a vértanú halált haltak nevének monogramjait, karperecekbe hímezték, fonták, vésték bele a kezdőbetûket.
A szájhagyományban különösen a kivégzésekkel kapcsolatban keringtek történetek. Érdekes volt számomra egy tanulmányt olvasni arról, hogy például még 1948-ban is meséltek öregek az aradi várbörtön udvarán történtekről. A feljegyzések szerint a 82 éves Halász János úgy mesélte el, hogy „Kiss Ernőt vállon találta a golyó, hát térdre bukott, aztán egy katona odarohant és egészen a fülébe dugta a puskát, úgy lûtte le”. A szerb származású Damjanich Jánost lábtörése miatt parasztszekéren vitték a vesztőhelyre, aki a kocsin végig szivarozott. Utolsó előttinek végezték ki és Balogh Mihály kertai lakos (Veszprém megye) úgy mondta el 1947-ben:
”...a hóhérját külön figyelmeztette: „Vigyázz fattyú föl ne borzold a szakállamat! Aztán megölelte a fát. Vers is van rula:
Odalip az akasztófa közelébe,
Megöleli, megcsókolja keservibe,
Isten hozzád szabadságom keresztfája.
Érted halok, meg hazámért, nem hiába!”
A gyûjtők azt is feljegyezték, hogy az ország különböző helyein, így a Zala megyében, Szabolcs-Szatmárban, és a Bács-Kiskun megyei Mélykúton is, a lakodalmakban éjfélkor tamburazenekari kísérettel közösen énekelték ezt a dalt.
Hogy miért élt a népi emlékezetben egy évszázad múltán is ilyen élénken az aradiak sorsa? Mert ezek a vértanú halált halt emberek a legnemesebb eszméket képviselték, és ezekért a halált is vállalták. A magyar önállóságért, a magyar népéletben maradásért küzdöttek, pedig tudták, hogy amit tesznek, nyílt lázadás a fennálló rendszer ellen, és ha küldetésük nem jár sikerrel, a biztos halál vár rájuk. Ez nemesítette, emelte őket mindenki fölé, és az emberek irántuk érzett végtelen hálája, tisztelete és köszönete őrizte és őrzi ma is emléküket.
Számos országról tudunk most is, ahol a szabadságukért, az életben maradásukért, az eddig kivívott jogaik megtartásárért harcolnak és halnak meg emberek. És nekünk, magyaroknak is, igaz, szerencsére nem fegyverrel, de folyamatosan küzdenünk kell azért, hogy az általunk képviselt értékeket, nemzeti, keresztény, konzervatív hagyományainkat, eszméinket megtartsuk és tiszteletben tartassuk más nemzetek előtt is. Furcsa, hogy ilyesmire kényszerülünk, de ebben a szabados, túlzottan nyitott, szabadelvû világban csak így állhatunk ki értékeink mellett, és ki is kell állnunk mellettük! Ahogyan tették elődeink is. Kitartásuk, acélos akaratuk, küzdeni tudásuk álljon példaként előttünk mai küzdelmeinkben is, hitük adjon hitet és erőt nekünk, utódoknak is!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
