Ez a szerzők megfogalmazása szerint is félig mese, félig musical éppen attól befogadható, a színpadra állítók számára pedig épp attól nehéz, hogy kisgyermekekhez és felnőttekhez egyaránt szól, kell, hogy szóljon. Legalábbis mindenki a maga életkorának és élettapasztalatának megfelelően ért, érez és élvez belőle egy-egy részletet, vagy épp a darabot egészen.

Márpedig úgy színpadra vinni valamit, hogy abból mindenki értsen, hatalmas kihívás. Az Új Színpad azonban szemmel láthatóan jól oldotta meg feladatát. A fények, a mesék megelevenedő csendes szereplői (a császárt meztelennek kikiáltó kölyök, az ő felakasztását megtagadó hóhér, a Csipkerózsikát megcsókolni félő, ezért hoppon maradt széplelkû herceg), a jól ismert dalok, sőt slágerek lenyûgözték a gyermekeket is. A felnőtteket a szeretet, a szerelem, a megható kapcsolatok, a komikus jelenetek és a napi valóság – mely néha már a történelmet idézi, többek között Témüller úr vagy épp a gengszter, vagy akár a detektív alakjában – szögezték a nézőtérre.

A darab helyszíne persze a padlás, mely egyben összekötő kapocs ég és föld, ember és szellemek között. Itt bolyongnak a kedves mesealakok, a szellemek, akiket csak a tiszta lelkûek és őszinték láthatnak, de ide jár Mamóka is, múltja egy-egy darabját fellelni, emlékezni; a Rádiós, hogy zavartalanul dolgozhasson találmányán; és Süni, a szomszéd lány, aki Rádiós iránt érzett szerelmét táplálja, ápolja.

Itt találnak egymásra szellemek és emberek, szürreális és valóság, s itt talál egymásra végül Süni és a szerelmére rádöbbenő Rádiós. Témüller, a Detektív és az Üteg névre hallgató kommandós karikatúráját adják valóságos párjaiknak, kacagásra késztetve a közönséget.

S itt hangoznak el a jól ismert dalok is, az Ég és föld között, az Enyém a pálya, a Valaki hamisan énekel, vagy a Szilvásgombóc, melyeket a közönség együtt dúdol az előadókkal.

Nekünk, Hévízen élőknek különösen nagy büszkeség, hogy ezt a minden korban, mindenkihez szóló darabot hévízi gyerekek és felnőttek adták elő, nem is akárhogy. Az Új Színpadtól persze láttunk már szép produkciókat, felléptek nemzeti ünnepeken, jeles napokon, de ilyen „embert próbáló” darabot most vállaltak be először.

Most történt először, hogy az előadást maguk a fiatalok rendezték (Nagy Márk és Papp Bence), és most történt először az is, hogy olyan darabbal birkóztak meg, melyben a szöveges részek minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kaptak.

Márpedig ez utóbbi igen komoly feladat gyerek és felnőtt számára egyaránt. A dal fülbemászó, a szöveget azonban tanulni kell. S nem elég tudni: annak hangoznia kell, annak hangsúlyosnak kell lennie, érhetőnek, élvezhetőnek. Nem lehet hadarni, nem lehet a szavakat elnyelni, nem lehet a mondatnak félresiklani. A fiatalok ezt a kihívást – remélem, ezt mások is így látták – többnyire jól oldották meg. A dalok pedig remekül oldották fel vagy zárták le a szöveges részeket. A fény- és hangtechnika kiválóan idomult a darabhoz, a rendezők jól éltek a technika adta lehetőségekkel; de dicséretes az is, hogy be tudták vonni a táncosokat a darabba, holott alapvetően ez az előadás nem túl sok szereplőt „igényel”. A táncos elemek üde színfoltjai voltak egy-egy jelenetnek, és jól illeszkedtek a dalokhoz is.

A nézőteret teljesen betöltő közönség mi mással is tudta volna jutalmazni a bemutatót, mint hatalmas tapssal, s egészen biztos, hogy szülők, családtagok büszkén ülték-állták végig az előadást.  Joggal. Mert tényleg büszkék lehetnek hozzátartozóikra, de azt gondolom, a szereplők is családtagjaikra, akik valóban segítették, támogatták azt a komoly munkát, mely a darab mögött állt, és amely tényleg nem jöhetett volna létre nélkülük – sem. Köszönet az Új Színpadnak, és köszönet mindenkinek, aki így, vagy úgy, de közremûködött abban, hogy A padlás itt, Hévízen, ízig-vérig hévízi produkcióként bemutatkozhasson!

Nézze meg galériánkat!