Alfonzo 25. születésnapját ünnepelné, ha élne. Nincs tévedés: a híres artista, színész, humorista 1912. február 29-én, tehát szökőévben született, így hivatalosan negyed évszádos lenne – fogalmazott tegnap Markos György, Alfonzo fia azon a kiállítás megnyitón, mellyel Hévíz városa – az országban elsőként - az eltelt éveket számolva az éppen 100 esztendeje született Markos József, mûvésznevén Alfonzo emléke előtt tisztelgett.

Alfonzo fia, Markos György számos érdekes, többnyire a nagyközönség által nem is ismert epizóddal elevenítette fel a számára örök példaképet, „a” zsenit jelentő édesapa alakját.

• Ez a Keménykalap és krumpliorrból van, ez az Én vagyok Jeromosból, ez magánfotó, ez is, ez itt a Ványadt bácsi – sorolta a Muzeális Gyûjteményben nyílt fotótárlaton megjelenő Alfonzo-alakokat Markos György. – Szívesen szemlélem őt a képeken, a tévés felvételeit is elkezdem nézni, de egy idő után már nem szívesen bámulom a képernyőt, mert én nem nézni akarom őt, hanem beszélgetni szeretnék vele… – vallotta be a humoristaként ugyancsak komoly hírnévre szert tett Markos György.

Alfonzo fia úgy érzi: apja nyomában sem ő, sem sokan mások nem érnek, hiszen „zseni egy évszázadban egyszer születik”. Markos György emlékezése során kiemelte Alfonzo kivételes testi erejét, hihetetlen nyugalmát, rendíthetetlenségét, optimista életfelfogását.

• Igyekeztem megfelelni az ő elvárásainak, főként a „csak ne csinálj pánikot” felszólításának, de nem mindig sikerült. Amikor szívinfarktust kapott és meglátogattam a kórházban, nem tudtam erős lenni. Lebénultam, megnémultam, megdermedtem. Ő látta ezt rajtam, odahívott az ágyához, megszorította a kezemet, a szemembe nézett és azt mondta: te csak ne csinálj pánikot! Aztán a fal felé fordult. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Ma sem tudom feldolgozni, hogy elment, hogy nem tudom megszólítani – vallotta.

Markos György sokat mesélt az artista Alfonzo hihetetlen testi erejéről, világjárásáról, törökországi útjáról, ahol néhány perc alatt, egy földrengés nyomán négy év kitartó munkájának minden eredménye elveszett; Indiáról, ahol végig kellett néznie egy maharadzsa-temetést, melyen nem csupán az uralkodó, de még élő asszonyai testét is elégették, és ahol a Zen buddhizmussal megismerkedett, sőt, maga is e tanok követőjévé vált; szudáni kalandjáról, ahol hajnalig tartó verekedés során védte meg egy tolakodó amerikai katonától német artista partnernőjét, majd kötött hosszú évtizedekre szóló barátságot az „ellenféllel”. Mesélt a Don-kanyarban töltött katonaidejéről, hogy miként szökött meg onnan, a munkatáborról, ahonnan hátán cipelve menekítette meg és ezzel egyúttal a haláltól is megmentette egyik barátját. Mesélt az ’56-os forradalom idején tanúsított lélekjelenlétéről, színházi éveiről, arról, hogyan lett a Magyar Köztársaság szóra sem érdemes mûvészéből Érdemes mûvész, hogyan viselte sorsát türelemmel, alázattal, méltósággal.

Kivételes ember képét rajzolta meg a tárlatnyitón Markos György, és nem mondhatjuk, hogy a fiúi elfogultság szavait hallottuk. Alfonzo valóban nagy volt, ma is nagy, és az is marad örökre.

 

A tárlatnyitót követően Markos György önálló esttel is várta a nagyérdemût. A könyvtár zsúfolásig telt, a közönség most is kiválóan szórakozott a humoros, „zenés betétekkel” tûzdelt előadáson.