Tisztelt ünneplő közösség!

Tisztelettel köszöntöm Önöket Hévíznek a márciusi forradalom emlékére rendezett ünnepsége utolsó állomásán itt, a Városháza téren.  

Örömmel tölt el, hogy ennyien eljöttek, hogy együtt tisztelegjünk az 1848-as forradalmi események, a polgári Magyarország megszületésének pillanatai előtt; együtt rójuk le tiszteletünket március 15. hőse, lelkes tudósítója, egyik legharcosabb vezetője, Petőfi Sándor emléke és szobra előtt; és hamarosan majd közösen helyezzük el a tisztelet és emlékezés koszorúját a 48-as emlékműnél minden forradalmár hősiessége előtt tisztelegve.

Büszke érzés látni, hogy minden résztvevő szíve fölött a forradalom jelképe, a kokárda díszlik. A kokárda, melyet 1848. március 15-én legelsőként Szendrey Júlia, Keszthely szülötte, Petőfi Sándor felesége készített. A kokárda, melyben a piros szín az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt fejezi ki.

Forradalmáraink 1848. március 15-én olyan erőt mutattak fel, mellyel szemben a Habsburg hatalom meghátrálni kényszerült. A hűség pedig nem volt számukra kérdés. Hűség nemzetük iránt, hűség elveikhez, egymáshoz. És a remény. A remény, hogy álmaik valóra válhatnak.

1848. március 15-én, valamint az azt követő napokban sok remény vált valóra.

A forradalom vér nélkül győzött. Ez már önmagában is hatalmas eredmény, óriási győzelem, amit egyetlen más európai nemzet sem tudhatott magáénak azok közül, melyeken a forradalom vihara végigsöpört.

De nemcsak ez az önmagában is kiemelkedő eredmény lehetett a miénk. A forradalmi napoknak köszönhetően a bécsi udvar hozzájárult Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezéséhez – megszületett az első felelős MAGYAR kormány.

Megszülettek az április törvények, melyek a társadalmi átrendeződést készítették elő: megtörtént a jobbágyfelszabadítás, megszűnt az ősiség törvényének érvényessége, megvalósult a közös teherviselés. és a politikai jogok terén a származási különbségek megszűntek. Magyarország biztosítani tudta önállóságát a Habsburg Birodalmon belül.

Hatalmas, elsöprő erejű változás, eget-földet rázó robbanás volt ez, melyhez a szikrát alig több mint tíz bátor, hetyke, elszánt, a hazájáért, és csakis a hazájáért küzdő fiatal gyújtotta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek a fiatalok az ország különböző részeiből érkeztek, egyetlen kivétellel nem is Pesten születtek. Nemzetiségi szempontból többségük magyar felmenőkkel dicsekedhetett, de akadt közöttük német: Irányi Dániel; délszláv: Petőfi Sándor; ruszin: Vasvári Pál; sőt még francia származású is Degré Alajos személyében. Vallási szempontból is sokfélék voltak. Többségük valamelyik protestáns felekezethez tartozott, ám volt köztük római katolikus, görögkatolikus és izraelita is. A születési, lakóhely szerinti, etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, egyszerre magyar és világpolgárnak tartották magukat.

Azt gondolom, ma sokan példát vehetnének róluk. Többeknek ma is szempont tud lenni, hogy azok közül, akik értünk, ezért a városért dolgoznának, vajon honnan jöttek. A márciusi ifjaknak ez a kirekesztő szempontú megközelítés egyetlen percre sem jutott eszébe. Mi lett volna, ha Jókai Mór azért nem küzd a forradalmárokkal, mert van köztük, aki Kiskőrösön, vagy Tiszabűdön, vagy Toporcon született? Ha a 12 pontot azért nem fogadják el, mert a követelések összefoglalására olyan ember buzdított, aki nem Pestről, hanem Albisról származott….

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Azok az ifjak a március 15-i események történelmi és sorsfordító jelentőségét már akkor átérezték. Ha lett volna modern technika, lettek volna közösségi csatornák, biztosak lehetnénk benne, hogy percről percre tudósítottak volna ezeken, ahelyett, hogy – a kor szokása szerint – naplót írtak volna.

Láthattuk volna őket gyülekezni kora reggel a Pilvax kávéházban, elindulni az egyetemisták mozgósítására; láttuk volna, ahogy lefoglalták Länderer és Heckenast nyomdájában a sajtót, lelkesítő beszédeket mondtak a szakadó esőben a múzeum előtt, s vonultak tovább a Várba a helytartótanácshoz, hogy kiszabadítsák Táncsicsot, este pedig a Nemzeti Színházban megtekintették a Bánk bánt. Biztosan készült volna egy-egy gyors fotó, vagy akár egy szelfi minden fontos mozzanatról.

És ezt nem vetette volna a szemükre senki és nem tartotta volna hivalkodásnak. Mert azok az ifjak saját dicső tetteikkel büszkélkedtek volna a nagyvilág előtt, és egyenesen kínosnak tartották volna, ha ők csak statisztaként, vagy más dicsőségét, eredményét kihasználó emberként pózolhattak és tetszeleghettek volna a nagyvilág előtt.

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

– írta büszkén az 1848. március 16-án született versében Petőfi Sándor; és ezt sem akkor, sem azóta nem veszi hivalkodásnak, minden alapot nélkülöző erőfitogtatásnak, ócska magamutogatásnak senki sem. Mert Petőfi Sándor, Irányi Dániel, Jókai Mór, Irinyi József, Vasvári Pál, Degré Alajos, Vajda János és a többiek igazán megdolgoztak azért, hogy akkor is és ma, 176 év múlva is valós tetteket végrehajtó, a maguk által elért óriási sikereket felmutatni tudó, a hazájukért küzdő embereknek tartsuk őket, akik naplóikban, verseikben, novelláikban, regényeikben méltán mutathatták meg mindenkinek valódi nagyságukat.

Ma is ilyen emberekre volna szükségünk. Álszent, magamutogató, eredmények nélküli perc-emberkék helyett valódi munkát végző, valódi értékeket képviselő emberekre.

Bízom abban, amit Ady Endre is írt:

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kívánom, hogy így legyen. Hogy ne perc-emberkék irányítsák életünket, hanem olyanok, akik a márciusi ifjakhoz hasonlóan nem önmagukért, hanem egy nagyobb egészért képesek cselekedni, és őrizni tudják és akarják azokat a polgári és konzervatív értékeket, melyeket 176 évvel ezelőtt értünk, megmaradásunkért teremtettek meg hőseink, példaképeink.

Köszönöm, hogy meghallgattak!