A megemlékezésen az Illyés-iskola énekkarának előadásában csendült fel Szarka Tamás kézfogás címû dala, a szerző megfogalmazása szerint "az újrakezdés himnusza", Gutai Frank Móra szavalatában Radnóti Miklós: Nem tudhatom címû verse hangzott el, Szabó Ágnes zenetanár a Székely himnuszt adta elő, Kiss László esperes és Péntekné Vizkeleti Márta református lelkész közös imádságra hívta az egybegyûlteket és a város vezetése koszorú helyezett el az emlélkmûnél.

A megemlékezés során Papp Gábor polgármester mondott ünnepi beszédet, melyet az alábbiakban teszünk közzé:

Tisztelt Megemlékezők!

Felemelő volt hallgatni az imént az Illyés-iskola kórusának előadásában a Kézfogás dalát, melyről a szerző, Szarka Tamás úgy nyilatkozott: hite és reménye szerint a magyar összetartozás himnuszává válhat.
Felemelő az érzés is, hogy ugyanezekben  a percekben ezt énekelték Budapesten, sok más hazai településen és számos városban, faluban a határokon túl.
Ugyanazon a nyelven, ugyanazzal a dallammal, ugyanazzal a szívvel, egyazon lélekkel.
Ez a közös ima, ez a mi hitvallásunk kovácsolt belőlünk ezekben a percekben egy csodás közösséget. A közös gyökerekből indult, de az idők során szerteágazó magyarság most ismét visszatalált a gyökereihez, közös múltjához.

Kedves egybegyûltek!

Tavaly a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulójára emlékeztünk.
Akkor a harangok szólatlak meg egyazon időben határokon innen és túl. Nálunk, Hévízen a Szent Lélek templom harangjainak zúgása emlékeztetett a magyarság tragédiájára. A gyász perceit éltük akkor újra. 

Mert 1920. június 4-én is megállt az élet Nagy-Magyarország minden részében. A megcsonkított országunk irtózatos térképe lebegett az emberek szeme előtt.
Ma is sokkolnak bennünket Trianon számai: Magyarország területe a világháború előtt 325. 000 km2 volt -  ebből Trianon 232. 000 km2-t vett el. Gondoljunk bele: az ország területének háromnegyed részét egyetlen tollvonással elragadták tőlünk. De menjünk tovább: Magyarország lakossága a világháború előtt 20.886.000 lélek volt - ebből Trianon elvett 13.370.000 embert. A trianoni diktátum idegen uralom alá vette az ország lakosságának kétharmad részét!

Ezért öltözött gyászba az akkori haza, és erre emlékeztettek a századik évfordulón a harangok.
Mi, itt maradt és innen elszakított magyarok együtt gyászoltuk múltunkat.

De saját életünk tanít meg minket arra, hogy a veszteségek idővel halványodnak, a gyász fájdalma csendes merengéssé változik, és sok-sok idő múlva elveszített szeretteinkre már képesek vagyunk a sorsba beletörődve emlékezni vissza, és többnyire a szépet, a jót, a boldogságot adó perceket látni a velük töltött közös időből.
Így vagyunk, így lehetünk ezzel Trianon kapcsán is.

A tragédia, a rettenetes sokk az évek múlásával halványul. Nem, nem felejtjük el, ahogyan József Attila is írta versében: Nem! Nem! Soha!
De tudjuk, tudnunk KELL, hogy a múlton változtatni már nem vagyunk képesek. Hogy az átrajzolt határok így maradnak. Hogy Nagy-Magyarország a régi, klasszikus értelmében nem lesz többé.
Ám mi, magyarok vagyunk, leszünk. Határon innen és határokon túl.
Leszünk, ha mi is úgy akarjuk.
Múltunk adottság, melyen változtatni nem tudunk, de jelenünkön és jövőnkön igen, mert erre képesek vagyunk és minden lehetőségünk megvan!

S hogy hogyan tehetjük ezt meg? Úgy, hogy jobban megismerjük magunkat. Jobban megismerjük történelmünket. Őrizzük hagyományainkat, nyelvünket, kultúránkat.

A trianoni diktátum egy nép, egy nyelv, egy kultúra, egy hagyomány megnyomorítására volt hivatott. Ez az, amit sem nekünk, sem utódainknak nem szabad hagyni! Ez az, ami ellen mindig érdemes lesz küzdenünk, és ezt csak úgy tehetjük meg, ha valamennyi magyar a világban gondosan őrzi és továbbadja hitét, magyarságát, nyelvét, hagyományait utódainak.
A Kézfogás dala sem más, mint egy erről szóló hitvallás. A szerző szerint a Kézfogás az újrakezdés dala. Igen. 2020-ban Trianon kapcsán lezártunk egy korszakot. A gyász évszázadait. Most az újrakezdés ideje jön el. Újraépíteni a magyar közösségeket, minden erőnkkel azon lenni, hogy őrizzük nyelvi és kulturális kincseinket ebben a hazában, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken, Burgenlandban.

Tisztelt Emlékezők!

Ezt az irányt már az elmúlt évben, a századik évfordulóra kiállítással készült  Jankovics Marcell rajzfilmrendező, grafikus, mûvelődéstörténész, a nemzet mûvésze kijelölte számunkra. A fájdalmasan közeli múltban elhunyt rendező munkái egészen új megközelítésben dolgozzák fel Trianon történéseit. Jankovics Marcell a groteszk és az irónia, a fanyar humor eszközeit használta a trianoni döntések megrajzolása során.

Egyik rajzon például egy szép szál magyar legény látható: a kalapján nemzeti színû pántlika, a kezében a csonka Magyarország 92 963 négyzetkilométere, egy román paraszt pedig az ennél nagyobb területû Erdélyt szorongatja, úgy, hogy majdnem összeroppan.
Egy másik rajzon a koronázási palástot és a Szent Koronát viselő IV. Károly királyt láthatjuk, amint a csigaházba vagy valami pólyafélébe burkolt, halott Ferenc József mellkasán ugrálva próbálja újjáéleszteni az Osztrák–Magyar Monarchiát.

Ezek a rajzok az irónia eszközével segítenek minket továbblépni az önsajnálaton, és ugyanarra biztatnak, amire az ünnepség elején elhangzott dal is: kezdjük újra mi, magyarok!
Tegyünk meg mindent azért, hogy határon innen és túl a magyarság mindig képes legyen egy nemzetben gondolkodni és élni. Ebben segítsük, támogassuk egymást, nyelvünkben, kultúránkban élve tovább!

Alkotmányunk preambulumának szövegét értsük meg és vigyük tovább!

„Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.
Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk.”

A magam részéről minden eszközzel ezen leszek.
Köszönöm, hogy meghallgattak!