A nemzeti összetartozás emlékmûve előtt Papp Gábor polgármester mondott ünnepi beszédet, melynek szövegét az alábbiakban közöljük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közönség!

1920 június negyedikén Versailles parkjának Grand-Trianon nevû kastélyában a győztes hatalmak képviselői és a magyar királyi kormány megbízottai békeszerződést írtak alá.

A Magyar Királyság, mely Európa hatodik legnagyobb országa volt, elveszítette területének 71 százalékát és a magyarul beszélő, magát magyarnak valló lakosságból három és fél millió főt.

A trianoni diktátum Magyarországra nézve kirívóan igazságtalan és megkülönböztető volt. Igazságtalan és jogellenes döntései túlhaladták azt a határt, amelyen belül, idővel valamilyen reális kompromisszum létrejöhetett volna. Az ország lakossága nem volt felkészülve az ezeréves Magyarország megszûnésére, amely három millió magyar elvesztéssel járt. A színmagyar területek elvesztése, és annak módja sokkos állapotba jutatta az Magyarországot. Tehetetlenül szemlélte a kisebbségi sorsba jutott magyarság megpróbáltatásait.

A Trianoni békediktátum nem csak nekünk, hanem az egész térség számára veszteséget jelentett. A térség egymással vetélkedő, elkeseredetten szembenálló mozaikállamokra bomlott fel. Trianon generációk életét határozta és határozza meg még ma is.

Tisztelt Emlékezők!

Mondhatják ránk sokan azt, hogy az elmúlt évtizedek alatt meg kellett volna tanulnunk nagyvonalúnak és elnézőnek lenni. Együtt érezni azokkal a szomszédos, így létrejött szönyszülőtt-államokkal, Jugoszláviával, Csehszlovákiával, akiket azóta aztán már szétfújt a történelem vihara. De vajon megengedheti magának egy magyar, hogy nem törődik többet a másik magyarral? Vajon lehet-e valaki az anyaországban úgy hazafi, hogy figyelmen kívül hagyja a székelyföldi, a felvidéki, a vajdasági magyarok sorsát?

Nem gondolom.

Most, 2018-ban is ki kell fejeznünk azt, hogy Székelyföld autonómiája mellett állunk, Hévíz, eddig is, és ezután is kifüggeszti a székely zászlót a Városházára, amíg ez a törekvés eredményre nem jut. Mert tudniuk, és érezniük kell a határokon túl szakadt magyar honfitársainknak, hogy nem felejtjük őket, és számíthatnak ránk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közönség!

1920 június negyedikén Versailles parkjának Grand-Trianon nevû kastélyában a győztes hatalmak képviselői és a magyar királyi kormány megbízottai békeszerződést írtak alá.

A Magyar Királyság, mely Európa hatodik legnagyobb országa volt, elveszítette területének 71 százalékát és a magyarul beszélő, magát magyarnak valló lakosságból három és fél millió főt.

A trianoni diktátum Magyarországra nézve kirívóan igazságtalan és megkülönböztető volt. Igazságtalan és jogellenes döntései túlhaladták azt a határt, amelyen belül, idővel valamilyen reális kompromisszum létrejöhetett volna. Az ország lakossága nem volt felkészülve az ezeréves Magyarország megszûnésére, amely három millió magyar elvesztéssel járt. A színmagyar területek elvesztése, és annak módja sokkos állapotba jutatta az Magyarországot. Tehetetlenül szemlélte a kisebbségi sorsba jutott magyarság megpróbáltatásait.

A Trianoni békediktátum nem csak nekünk, hanem az egész térség számára veszteséget jelentett. A térség egymással vetélkedő, elkeseredetten szembenálló mozaikállamokra bomlott fel. Trianon generációk életét határozta és határozza meg még ma is.

Tisztelt Emlékezők!

Mondhatják ránk sokan azt, hogy az elmúlt évtizedek alatt meg kellett volna tanulnunk nagyvonalúnak és elnézőnek lenni. Együtt érezni azokkal a szomszédos, így létrejött szönyszülőtt-államokkal, Jugoszláviával, Csehszlovákiával, akiket azóta aztán már szétfújt a történelem vihara. De vajon megengedheti magának egy magyar, hogy nem törődik többet a másik magyarral? Vajon lehet-e valaki az anyaországban úgy hazafi, hogy figyelmen kívül hagyja a székelyföldi, a felvidéki, a vajdasági magyarok sorsát?

Nem gondolom.

Most, 2018-ban is ki kell fejeznünk azt, hogy Székelyföld autonómiája mellett állunk, Hévíz, eddig is, és ezután is kifüggeszti a székely zászlót a Városházára, amíg ez a törekvés eredményre nem jut. Mert tudniuk, és érezniük kell a határokon túl szakadt magyar honfitársainknak, hogy nem felejtjük őket, és számíthatnak ránk.

Tisztelt Emlékezők!

Amikor nemzeti- vagy állami ünnepeinkre készülök, mindig ott a dilemma, hogy az ünnepi hangulathoz csatoljak-e politikai gondolatokat is? Vannak helyzetek, amikor ez nem lehet kérdés. Mert nem tudnám elképzelni ezt a mostani beszédemet anélkül, hogy ne ejtsek szót azokról a magyarokról, akik részt kívántak venni az április 8-i országgyûlési választásokon leadott levélszavazataikkal az anyaország életében. Köszönjük nekik!

Köszönjük ezt meg nekik, mert sokan még itthon sem veszik a fáradtságot, hogy éljenek állampolgári jogukkal és döntsenek az ország kormányzásáért küzdő pártokra leadott szavazattal. Ilyen nagy tétje talán még soha nem volt a választásoknak, mint az idei év tavaszán. Köszönjük tehát azoknak a határokon túlra szakadt magyar testvéreinknek, akik vállalva azt, hogy az ország, amelynek határai között élnek, dolgoznak és nevelik gyerekeiket, büntetéssel, hátrányok kiszabásával sújtja a kettős állampolgárság adta lehetőséget.

Köszönjük, hogy mindezek ellenére is vállalták az esetleges kellemetlenségeket! Köszönjük még akkor is, ha ezekből a Nemzeti Választási Bizottság döntése szerint több mint négyezer levélszavazatot érvénytelennek nyilvánítottak a voksok összesítésekor arra hivatkozva, hogy azokat hagyományos borítékban küldték vissza, nem pedig az választási iroda által küldött borítékban. Ez a többséget szerzett kormánypártnak egyetlen mandátumába került, de vajon a határon túli szavazók közül hányan érezték megalázva és becsapva magukat?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hívő emberként bízom abban, hogy a Jóisten egyszer mindent elrendez. Mert elrendezi ezt is. Két héttel ezelőtt a nemzeti összetartozásunk ismét megkérdőjelezhetetlen bizonyítékot kapott saját tagjaitól, amikor is Pünkösd szombatján, a Csíksomlyói Bucsuban, az összmagyarság legjelentősebb vallási és nemzeti ünnepén ismételten összegyûlt többszázezer magyar ember. Szívet melengető volt látni a hírekben, ahogy a csíksomlyói hegynyeregben hagyományosan, immár 451. alkalommal találkozik és imádkozik együtt a magyarság.

Az a nép, amely 451 éve tartja azt a gyönyörûséges hagyományát, az nem fog soha elsodródni a történelem viharaiban.

Sokat vártunk hazánk az Európai Unióhoz való csatlakozásától, főként azok, akik abban hittek, hogy EU lesz az, ahol egyesülhet a szétszakított magyarság. A gondolat jó volt, de sajnos a nemzetállamok szétverésére és megszüntetésére törekvő liberális erők olyan befolyás alatt tartják az Unió vezetőit, amely a magyarságegyesítő vágyainknak nem tud színtere lenni. Mi az a nép vagyunk, aki nem kap ingyen semmit. Magunknak kell megőriznünk, és összetartanunk azt, amit egyszer szétvertek, nekünk kell megtalálni a hangot szomszédjainkkal a határaink védelme érdekében, és nekünk kell táplálni a magyarság összetartozásának nemes érzését is.

„ Ha minket elfú az idő zivatarja, nem lesz az Istennek soha több magyarja!” – mondta Arany János.