Emberek voltak. Olyanok, mint munkatársaink, szomszédaink, gyermekeink, barátaink, ismerőseink. Akik küzdöttek, amikor küzdeni kellett, nem féltek az utcára vonulni, nem futottak el a tankok elől, egymást is bátorítva harcoltak a barikádokon.
Amikor 1956 hőseiről beszélünk, akkor róluk szólunk, rájuk emlékezünk. A mindennapok embereire, akik a történelem sodrásában edződtek meg, váltak hősökké, és sokan közülük mártírokká is.
De tudnunk kell, hogy hősök most is, ma is élnek, velünk élnek, mindannyian ismerünk ilyeneket.
Nem barikádokon harcoló, tankokat saját testükkel feltartóztatni akaró hősökre gondolok.
Hanem gondolok az ápolókra, a mentősökre, orvosokra, időseket ápolókra. Akik ebben a veszélyes helyzetben nap mint nap a képzeletbeli frontvonalon vannak.
Gondolok a gyermekeinkre, akik becsülettel járnak iskolába, keményen tanulnak és fegyelmezetten tûrik, hogy társaikkal ne érintkezzenek, hogy a szünetekben elkülönülve legyenek. Gondolok a gyermekeket nevelőkre, gondozókra, tanítókra, akik kitartóan, türelemmel magyarázzák el a gyermekeknek, a szülőknek, mit és miért nem szabad ma megtenniük, ami eddig természetesen volt.
Gondolok időseinkre, akik végtelen türelemmel viselik el, hogy nem találkozhatnak hozzátartozóikkal úgy, ahogy azt szeretnék, ahogy az elvárható volna, ahogy arra nekik, az ő megfáradt, magányos lelküknek hatalmas szükségük volna.
Gondolok azokra, akik minden nap vonatra, buszra ülve jutnak el munkahelyükre, hogy nekünk megteremtsék a mindennapi életünkhöz szükséges élelmiszereket, tárgyakat.
Gondolok azokra, akik erőn felüli küzdelmet folytatnak azért, hogy cégüket, vállalkozásukat megtartsák, s küzdenek azért, hogy minél kevesebb munkatárstól kelljen megválniuk.
Ők a ma hősei.
Tisztelet '56 hőseinek! Tisztelet a mindennapok hőseinek!
