Tisztelt ünneplő közösség!

Tisztelettel köszöntöm önöket rendezvényünkön, október huszonharmadika előestéjén.

Október 23. nemzeti ünnepünk, az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásának emlékére.

A szovjetek nagy szocialista forradalmát ünnepeltük évtizedekig óvodában, iskolákban, munkahelyeken. Az 1956.-os forradalmunknak pedig az agyonhallgatás jutott, később pedig semmiképpen sem forradalomnak és szabadságharcnak, hanem ellenforradalomnak kellett minősíteni.
A fordulópont 1989 januárjában következett be, amikor Pozsgay Imre – az MSZMP-vezetőség prominens tagjaként – népfelkelésnek minősítette a három évtizeddel korábban történteket. Még abban az évben, 1989. október 23-án pedig Szûrös Mátyás, a köztársasági elnöki teendőket ellátó országgyûlési elnök kikiáltotta Budapesten a Magyar Köztársaságot. A rendszerváltozás utáni első szabad Országgyûlés első ülésnapján, 1990. május 2-án törvényben örökítette meg az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította.

Ennek éppen 65 esztendeje!

65 évvel ezelőtt, 1956. október 22-én a budapesti mûegyetemisták nagygyûlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, másnapra pedig tüntetést szerveztek ezek nyomatékosítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió. 18 órára a Kossuth téren és a környező utcákban legalább 200 ezer ember gyûlt össze. A demonstráció szenvedélyektől fûtött, de békés volt.

A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását, a zászlókból pedig kivágták a szovjet mintájú címert. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után fegyveres összetûzések kezdődtek: az esti és éjszakai órákban fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton ledöntötték az elnyomás gyûlölt jelképét, a Sztálin-szobrot. Dunaújvárosban is a pártszékház faláról (mint sok más településen) leverték a Vörös Csillagot. 1956-ban szülővárosomban ezt a cselekedetet (amiért bíróság elé citálták az elkövetőt) Kepli József tette meg. Ő volt a nagyapám.

A békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd – a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után – fegyveres szabadságharccá változott. Küzdelemmé a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. Szabadságharccá, mindent elsöpörni akaró diadalmas fellépéssé. És sem Európa, sem a világ nem értette meg ezt a forradalmat. A nyugati nagyhatalmak közül egyetlen egy sem állt Magyarország mellé, Eisenhower amerikai elnök pedig nyílt rádióbeszédben mondta el, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem segíti katonailag a felkelést, így gyakorlatilag szabad kezet adott a Szovjetuniónak a forradalom leverésére.

Nem ez volt az első szabadságharcos küzdelmünk, melyet a világ értetlenül szemlélt. Nem tudták érteni és átérezni, hogy mi hajt minket akkor is, amikor látható a túlerő, amikor „kintről” reménytelennek tûnik a helyzet. Pedig csak annyit kellett volna megérteni, hogy itt van egy nép Európa szívében, amely ragaszkodik múltjához, nemzeti gyökereihez, kultúrájához és szokásaihoz, és nem tûri, hogy ezt bárki gyalázza, eltiporni akarja, gúny tárgyává tegye, és valami multikulturális világba süllyessze bele. És sajnos ezt ma sem érti Európa. Mert, ha jól belegondolunk, ma ugyanez a helyzet, ugyanezek a vágyak hajtanak minket: megőrizni, ami a miénk, a múltunkat, a hagyományainkat, gyökereinket. Európa pedig sokszor nem ért minket.

Tisztelt hallgatóság!

Emlékeznünk kell az 1956 és az előtti évekre is, a kommunista rezsim áldozataira, a táborokba hurcoltakra, a börtönökbe vetettekre, a kivégzettekre, az egész életükre megnyomorítottakra. Amikor erre a beszédre készültem megfordult a fejembe, hogy mikor jön majd el az idő amikor az 56-os szabadságharcosainkra is úgy fogunk tekinteni mint 48 hőseire. Mikor jön el az idő amikor már mindenki fejében világos lesz, hogy a szabadságért a személyes és a jövőbeni szabadságért életét adó ember mártír, éljen akár 1848-ban, vagy 1956-ban. A választ egészen biztosan az idő szolgáltatja majd.

De ahhoz, hogy szabadok legyünk mind egyénileg, mind társadalmi szinten, az emlékezés mellett olyan erények birtokában is kell lennünk, mint a megértés, megbocsátás, kegyelem. Ha a bosszú és harag rabigájában vergődünk sosem lehetünk igazából szabadok. A szabadságot a keresztény erények gyakorlása és megélése és hétköznapi életünkbe való átültetése jelenti. Életünk az isteni kegyelem szabadságában válik igazán megélhetővé, emberhez méltóvá, lehetőséget teremtve arra, hogy ezt mások felé is közvetíteni tudjuk.

Az 1956-os hőseinkre emlékezve, ennek fényében kívánok szabadságot Magyarországnak!

Köszönöm, hogy meghallgattak!